Fukadzava Hicsiró Zarándokének című művében az öregek felmennek a hegyre meghalni, ha már terhet jelentenek a családjuknak. Nincs nagyobb magány annál, mint amikor valaki utolsó útjára indul a sziklák közé. A Hænesy harmadik albuma, az Esentia is ugyanígy felküld minket a hegyre, de csak pillanatokra hagy magunkra.
A Hænesy Sándor Henrik szólóprojektjeként indult 2017-ben, majd idővel zenekarrá bővült Galántay Tamással, Papp Mártonnal és Bencze Mártonnal.
A hangzásvilág az atmoszferikus black metal kereteit feszegeti,
ebben az elegyben jól megfér egymás mellett a sodró blastbeat dobolás, a tudatos építkezés és a lo-fi hangzás. Igaz, utóbbiból jóval kevesebb jutott az új albumra, mégis hozza azt, amit jobb híján tipikus hænesys hangzásnak nevezhetünk. Alig hangzik el pár szó, szófoszlány, a zene expresszivitása mégis automatikusan elindítja a mozit a fejben.
Az Esentia íve hegymászáshoz hasonlít, észlelésen túli kanyarokkal. A legfontosabb kérdés, mit is csomagol nekünk a Hænesy erre az útra.
Az album szervezőereje a keménység-törékenység ellentétben rejlik.
Erősítik ezt a vizuális anyagok is. A Pæan to Qualmhoz készült klip állhatatos sziklákat rétegez súlyos drapériákra, áramló vizekre. Ritkán koncertező zenekarról van szó, de remélhetőleg ez a vizuál a lemezbemutatón, október 23-án is megjelenik majd.
A nyitószám (Pæan to Reverie) küzdeni hív, de végig ad kapaszkodót. A jól egymásra épített zenei rétegek lendületessé teszik, a fejünkben megjelenő főhős a végtelenbe indul el. A visszatérő motívumok nem monotonná, hanem elszánttá emelik, az elhaló kiáltások biztatásokként értelmeződnek. Irányt ad a menetelésnek, mintha a hangok el akarnának emelni minket a földtől.
Ezt a mennyei szférákba való emelkedést erősíti a beszüremlő férfikar.
Sodor, zúz a zene, néhol ázsiai hangulat szüremkedik be. Futni kell bárhová, vezessen lefele vagy felfele az út. Ennél jóval súlyosabb a következő, a The Glimmering Expanse hallatán a távolba nézőre valósággal rázuhan a zenei látvány. Egyszerre súlyos, de megkönnyebbülést is ad, mint amikor a hegy tetején levetjük magunkról a nehéz hátizsákot és végre mélyeket lélegzünk. A megnyugvás pillanatnyi, súlyosbodnak a tétek és sötétül a világ. Néha a cinek verdesésére a szív is kihagy egy-egy ütemet. A dalban foszlányaiban felbukkan egy Tarr Béla-interjú is, tiszteletadásképp, erről emlékeznek meg a Recordernek adott interjúban is.
Érdekes az óda címbe emelése újra (Pæan to Qualm), de itt a kezdeti emelkedettségről már szó sincs, súlyos, sebes és kétségbeejtő a hangulat. A hangorkán leránt a mélybe és nem enged el, újra és újra megcibál. Nem az a klasszikus újrahallgatós szám, kifejezetten erős testérzeteket idéz elő, nem lehet megállítani, elfordítani a fejet.
Nehéz elképzelni, milyen lesz koncerten hallani, ha már a szobánk biztonságos terében is ennyire gyomorszájon vág.
Egy pillanatra sem ad feloldozást. A zenekar úgy fogalmaz, ez az „Esentia legnyugtalanítóbb és legdrámaibb tétele”. Igazat kell adnunk nekik. Míg az első dal esetében az elúszó vég reménykeltő, itt ugyanaz a lezárás teljesen magunkra hagy. Azt hihetnénk, nincs, ami megtartson többé, egyedül maradtunk egy mardosó fekete lyukban. A bevezetőben említett vizuál ehhez a számhoz készült, érdekes játék összevetni, milyen mozit generált az agyunk és ehhez képest mit készített a finn Riivata Visuals.
Az ezt követő Aephrates a következő Ady-sorokat hozza be: „Mikor elhagytak, / Mikor a lelkem roskadozva vittem, / Csöndesen és váratlanul/ Átölelt az Isten” (Az Úr érkezése). Váratlan asszociáció? Korántsem. A nagy súlyzás, rázkódás, hengergetés után femininebb hang kísér, az áradás körbeölel. Persze ne legyenek illúzióink, ez sem tart sokáig. A Limned Echoes Wending című szám debütált leghamarabb az albumról.
Üldözőbe vesz valami, vagy mi eredünk a nyomába? Ezt a kérdést visszhangozza a dal,
folyamatosan játszik velünk, mi is az, amit el akarunk kapni, mi után loholunk, ugyanakkor mi elől menekülünk? A köztes terek sűrűn bukkannak fel ezen a lemezen. Nem a kezdet és a cél számít, hanem az építkezés, az úton levés. Nagy erénye a zenekarnak, hogy minden egyes számnál ott áll meg, ahol az ember már azt érzi, nem bírja tovább. Ekkor valami mély átvezetés következik, többnyire cseppet sem biztatóan. A szám végi visszhangok felmutatnak valami érzékelésen túlit. Különösen jóleső, hogy ezek a megállások teljesen váratlanok, nem kiszámíthatóak, nincs megszabott ideje a pihenésnek.
A zárás előtti szám címe (Non sequitur) latin kifejezés, aminek szó szerinti jelentése: nem következik. Azt az érvelési hibát értjük alatta, mikor egy állításból téves következtetést vonunk le, ilyen például az „aki a virágot szereti, rossz ember nem lehet”, hiszen az állítás első feléből nem következik a második. Tágabb értelemben véve ez a dal is egy érvelési hiba lehetne, hiszen nem következik egyik behozott motívum a másikból. A kedvesség, gyengédség a sötétségből bukkan elő, ezek itt nem ellentétpárok, hanem egy azonos, a mi valóságunkon túlmutató valóság alkotóelemei.
Nagyon sűrű dal, ez lép ki talán leginkább abból, amit a Hænesy esetében megszokhattunk.
Sokféle, burjánzó, egyik pillanatban barokkos építkezés jellemzi, majd lágyság, amely lassú könyörtelenségbe csap át. Mintha mindent, de mindent kipakoltunk volna a hátizsákunkból azon a bizonyos hegyen, hogy ránk zuhanjon a kísérletezés szabadsága. Mi ez, ha nem egy zuhanási kísérlet a lezárás előtt?
És milyen nagyszerű lezárás! Azt mondják, a mennyország nyugis hely. Kérdés persze, hogy a nyugalom egyenes út-e az unalomhoz és a fásultsághoz. Fityiszt mutat a nyugalomnak a dal, a hátára vesz, az éteri hangokkal talán először biztatnak a hallgatás során.
Ez az a pont, mikor azt kívánjuk, bár sose érne véget az utazás.
Mondjuk nem is ereszt könnyen tovább. Amikor azt hittük, ledob, még emeli a tétet, a dichotóm hangzások egybeolvadnak valami vad törekvésben. Egy Tarr Béla-filmjelenet ugorhat be, mikor a Werckmeister harmóniákban Valuska eljátssza a kocsma vendégeivel a naprendszert: „és mi itt állunk a tündöklésben”. Zárlatként mintha a hegyek szólalnának meg. Izomláza van a szívnek.
Ez giccsesen hangzik, de így van – a Hænesy ezzel az albummal egy lépéssel még távolabb lép a mindenki által ismerttől, és valami megfogalmazhatatlan ősi felé veszi az irányt.
Még annyi közös kapaszkodót sem hagy, mint az előző albumnál, a Garabontziánál tette. Mondjuk nem is annyira kegyetlen.
Pimasz címválasztás az Esentia, de be is váltja, amit ígér. Nemcsak a zenekar, hanem saját lényegünk is visszhangzik benne. Túlzások nélkül 45 percre részei leszünk a világ áramlásának. Óriási kérdés, mi jön azután, hogy lejöttünk a hegyről? Hova visz el minket a Hænesy legközelebb? Azt mondják, a hegycsúcsokon más hegycsúcsokra látni.
Hænesy: Esentia, Fractions of Life Records, 2026.
Borítókép: a Hænesy Facebook-oldala
